Fényképezésen (általában) a Napból érkező sugárzás visszaverődésének rögzítését értjük, kihasználva, hogy a különböző anyagok fényvisszaverő képessége egyedi tulajdonság. A növények elnyelik a vörös és a kék fényt, visszaverik a zöldet, tehát a szemünk és a fényképezőgép zöldnek látja. De mit is látunk valójában? A mai digitális fényképezőgépek 3 különböző hullámhosszúságú fényre érzékeny érzékelővel készülnek, a vörös, a zöld és a kék fénymennyiséget mérik és tárolják minden pixelen. Ám a Nap sugárzása ennél lényegesen nagyobb spektrumban érkezik. A látható fény tartományán túl az infravörös, sőt a hőtarotmányú sugárzás visszaverődése is rengeteg információt hordoz. Ha nem csak az említett 3 sávon rögzítjük ezt a visszaverődést, hanem 4, vagy akár 12 sávon, akkor multispektrális képalkotásról beszélünk. (Megemlíthetjük az egy sávot leképző pánkromatikus felvételeket, vagy a másik végletet, a több száz sávon rögzítő hiperspektrális felvevő rendszereket, ami már a képalkotó spektroszkópia területe.)
Már a korai földmegfigyelő műholdak is multispektrális szenzorral rendelkeztek, pl. az 1973-ban pályára állított amerikai Landsat 1, melynek utódja, a 8. műhold is jóideje működik, vagy a 2017-ben pályára álló európai Sentinel 2 műhold. A tudósok örömére mindkettőnek ingyenesen hozzáférhetőek a képei az egész Földről.